MEDDIG TARTHAT?

Azon a ponton kezdem, hogy Honnan jöttünk, s Hova tartunk. Ez igy széles körökben már ismert, s általában az élet haladásával kapcsolatos.

A "Honnan" szerintem bonyodalmas kérdés. Nyomai feltétlenül megtalálhatóak a hátramaradt leletek, mondák, leirások stb között. Ez utóbbi talán a leg-rákérdezhetobb. Majd a leletek és azok magyarázatai. A mondák talán még a leghitelesebbek - hacsak azokat nem másitották meg érdeki szempontok. Jelen idoben legalább a Hopi indián történetmondója emelhető ki. Ez a megjelölés a törzsön belül egy örökölendő cim, ami csupán családi származáson belül vezethető tovább. Egy példa: mondáik magába foglalják a vizözön esetét, ami kevéssel különbözik a biblia leirásától. (Ugyan igy, a Maya nép által megőrzött történetek egyike is.)

Időközben vagyunk. Minden, ami részese a természetnek. Részvevői, vagy beavatkozói annak. Részvételünk ciklusa idején gyűjtjük tapasztalatainkat, ismereteinket. Szerintem. S időnként fel-felbukkan a kérdés: Honnan?

Lehetséges-e az, hogy e kérdés ismétlődő felszinrejutásának, a sejtjeink emlékezéseiből fakadó és gondolatot inditó u.n. szikrák lehetnek az oka? Ez nem új kérdés, sot már esetenként állitás is. Magam elfogadom ennek lehetőségét. Hozzáteszem, hogy csupán hit alapján vagyok erre képes.

A sejtek emlékezései. Érdekes elképzelés, s talán bizonyitott tény is. Minden esetre innen indulok el, mikor a Honnan kérdés válaszát keresem. Megállapitom, hogy sajnos ez a tényező igencsak behatárolt jelet mutat. Észrevételem az, hogy ez az embereknél általában igy van. Mert mi is volt a megtörténtnek az inditó oka? Ezzel a kérdéssel mindinkább rajta kapom magam azon, hogy az eddig hitt részemről átvizsgálandó az IGAZ. Itt a magam IGAZÁRÓL van csupán szó. Hiszem, hogy IGAZAM csakis az enyém, s meggyőződéseimből fakadó megitéléseken alapszik. Igy a sejtek emlékezéseinek behatároltságáról alkotott megitélésem.

Honnan? Ha már belátom azt, hogy "emlékezéseim" behatároltak, akkor rákérdezek: MIRE NEM EMLÉKSZEM? A válasz kutatása folytán végzett munkálatok sok irányban és elképzelhetetlennek belátható mélységig képesek egy személyt elvezérelni. Ehhez egy arra képes irányitó személy (nevezhetjük Mesternek), erős elhatározás és kitartás szükséges. Bizonyosan sok ember, hogy úgy mond' elindult egy ilyen lelki "vándorláson". Lásd pl. a tibeti monk életvonala folyamán gyakorlott önmagában történő elmélyüléseit. Hogy meddig juthatnak el útjukon ezen "lelki vándorok"? Ennek válaszát talán maguk a résztvevők sem tudnák pontosan megválaszolni. Talán nem is az a céljuk, hogy "pontosan tudjanak". A magam részéről csak annyit vagyok merész állitani, hogy az úton tapasztalt élmények - ha gyakran fájdalmasak is - nyújtanak tanulságot. Meglepően konstatálom, hogy magam nem voltam hajlandó, vagy képes egy ilyen HONNAN lelki vándorlásra. Visszatekintve "létemre", bennem is meg van erre a hajlam. Szerintem sokunkban meg van... Hogyan másként fakadnának felszinre (tudatossá) ilyen gondolatok? Csupán nem volt adva számomra az a körülmény, ami a lelki vándorlásra vezetett volna. E helyett elkönyvelem azt, hogy a magam által választott útam, életem útja - mutat rá ily' gondolatok fakadására.

EMLÉKEZÉSEK. Ha belátom, hogy korlátozott lehetoségek között élek mint ember, miért lehetne másként ugyanez a sejtjeim emlékezési terén? Mert szerintem sejtjeim emlékeinek összetételei sokkal igazabbak, dominánsabbak, mint tudatos emlékeim. Belátom, hogy ez tág értelemben igaz lehet a természetben is. Példának hozom fel az ÖSZTÖN fogalmát. Ez erősebb, mint azt felfogóképességemen keresztül tudnám megmagyarázni. S ha EMLÉKEZÉSEM korlátozott is, hogyan tudhatnám a HONNAN részeit?

Ezzel kapcsolatban elsősorban az a kérdés foglalkoztat, hogy lehetséges-e az, hogy ez egy genetikai beállitásból származik? Mivel ez egy teljesen újnak tűnő állitás, igy csupán véleményre és nem találgatásra vagyok hajlandó. Ezt az állitást nagyon is valószinűnek tartom. Ugyancsak azt is valószinűnek tartom, hogy a mai ember eredeti formájában mesterségesen és a gének beállitásával történt. S hogy fedezzem tudatlanságom, ezen valószinüségek mindinkább felmerülnek a "nem hivatalos" kutatók előadásai között. Tovább követve ezen állitásokat, logikailag nem vagyok képes ellenállitásokat feltenni. Viszont emlékezéseim közé tartoznak azok a tanitások, melyek életemre készitettek fel. Mely tanitások központi irányitással történtek - bármilyen hatalmi forrásból is erőltették is azokat.

Az ú.n. tanult ismereteim igaza többnyire a természetből, családomból és saját tapasztalataimból gyűltek. Ehhez járult hozzá a valamennyi ismeret, amit az intézményes tanitás nyújtott. Sajnos mindinkább igazolódik bennem, hogy az ilyen módon nyert ismeret magába rejti a tanulók szellemi és logikai irányitását. Ezt már nálam képzetteb és szerintebb okosabb kutatók és tanitók is állitják. S ez az oktatási módszer - igen, módszer! - már közel 400 éve, a jelen Németország területén kezdődhetett. Ennek az állitásnak folyamán állitják azt is, hogy az angol, majd késobb az amerikai oktatási rendszer is ezen alapul. Talán a tyúk és a tojás kérdése is felmerülhet e téren, hiszen tudva tudhajuk azt is, hogy már az osi idok óta csak azzokkal a kiválasztottakkal, és annyi ismeretet osztottak meg, amennyire a tanulók képesitve voltak. Lásd pl. az egyiptomi tudás, "piramis módszerének" átadása. A legfelsőbb papnak nevezett oktató tudott legtöbbet. A tanulóknak vizsgázniuk kellett, hogy megérdemeljék a továbbtanitást. Ezen vizsgák között gyakori volt a kötelező "próbatétel", amire a labirintusokban is sor került. Ez gyakran életveszéllyel járt. Továbbjutása esetén is csak annyival jutott több ismerethez (tudáshoz?), amennyit a pap reá mért.

Mindennek a hatalom, azaz a mindenkori uralkodó osztály erőszak szervezetének korlátozása (az állam), ill. a rendszerre nevelés az inditóoka. Érdekes módon alakul és formálódik a felfogás, ami kb. 6-7 éves korra már nagyjából kialakul. De mire emlékszünk? Illetve én, magam mire emlékszem? Többnyire arra, amit a fent emlitett intézményes oktatási rendszer belémvésett. E téren valamennyire szerencsésnek mondhatom magam, ha figyelembe veszem azt, hogy tudat alatt valami féle sugallat által távolodtam az ilyen fajta oktatástól. S kevés, mélyebben elhelyezkedo ismereteim felbontásainak eredményeként fel tudom fogni ennek fontosságát. Ez csak az én esetemben lehet IGAZ, mert ez csak kimondottan az én tapasztalatom. Mint mindig, csakis a magam igazát állithatom, mert rajtam kivül áll mások igaza, s azokat kevésbé tudhatom. Hozzáteszem, hogy igy is keveset tudok a magaméról. Sajnos! Többségében a fent emlitett mélyebbről felbontott ismeretek hozzájárultak EMLÉKEZÉSEIM bővitéséhez. De ismételten, sajnos - mindez kevés a tudáshoz.

Tehát mire emlékszem? "Sejtelmem" az, hogy sejtjeim emlékezése lezárva, s azok kismértékű felnyitása legalább hozzásegit ahhoz, hogy elfogadóképességem és az ismeretek logikai rendezése magasabb szintre emelkedett, mint azelőtt volt. Magam nem időzöm kutatásokkal. Csupán a már mások által feltárt eredmények logikai rendezése köt le. Ezáltal határtalan szélességben követhetek feltárásokat, mig saját kutatások esetén leszűkitett térségben - és magamban topognék. Mindezek során sok állitás jelenik meg, Azok közül sokat megtartok - vagy fizikailag előhivható felszereléssel, vagy csupán mélyre, magamon belül eltárolva. Ez utóbbi is elohivható, csupán egy erre irányuló "pattintó" gondolat kell inditsa azt. Amugy a pattintó gondolat nelkül, mint gyakran mondjuk: tudom, de nem jut eszembe.

Mégis mily' kevésre emlékszem! Hogyan is tudnám jobban, hogy HONNAN? Remélhetőleg életem során hozzájárulok ennek a kérdésnek a felderitéséhez. S nem csupán a magyar, v. hun, v. sumér, v.kun, v. amit még találgatunk - népem törzse, hanem az ember - eredetének felderitéséhez. A jelek szerint ez valós. Úgyannyira, hogy pl. néhány ismeret felbukkanása átérzéhez vezet. Méghozzá gyakori esetté vált, hogy vizuálisan veszem tudomásul azt. Mintha ott lennék a múltban és részt is veszek az eseményben. Ezt érdekes, és egyben értékes tapasztalatnak könyvelem el. Valahogy nem vagyok képes másként belátni az ilyen élményt, mint igaz kell, hogy legyen. Bárhogy is tűnik, ez is van.

Időközben vagyunk. Minden változást beleértve. Akát tetszik, akár nem - részvevői vagyunk. Minek is vagyunk részvevői? Hát a TERMÉSZETNEK! S szerintem ezen a ponton kell keresni az eredeti kérdésre a választ.

MEDDIG TARTHAT? Ugyan mi? Létünk, részvétünk? A természetben. Itt nem kell megálljunk, csak nagyon odafigyelnünk. Mármint a természetre! Szerintem az ember már többnyire csupán felületesen van kapcsolatban a természettel. Tisztelet a kivételnek. De nem annak, aki azt hiszi, de téved! Mert sok a "tudom" közöttünk. Erre is ajánlatos odafigyelni. Szerintem.

Végül is nem tudom a választ. Nem tudom azt, hogy meddig tarthat. Minél távolabbra kerül az EMBER a természettől, szerintem annál hamarabb oda érünk, ahova elindultunk. Talán - az nem biztos, hogy igy van - a természet törvényeinek újra elfogadásával tudnánk visszájára forditani a végzetes célhozjutást. Ha belegondolsz, fel tudod-e értékelni azt, hogy mennyit tudsz a természet törvényeiről? Bármennyi is legyen ismereted e téren, talán legértékesebb az általad tapasztalt ismeret. Minden javaknál, pénznél többet érhet. Vagy Te másként tudod? Akkor kérdésemre is másként tudod a választ. Tudod, ezt rád hagyom.

A nem "tudom"-hoz szólva: csak arra biztatlak, hogy fejtsed meg valahogy a magad módján azt, hogy MEDDIG TARTHAT, ha igy halad az EMBER a létezés útján? Kiállás nélkül, felszóllalás nélkül létezni? Elfogadni alaptalan ismereteket? Szemet húnyni s nem kérdezni? A természettől távolodni?

EMBER, ez nem természetes.

De ki papol most? Egy valaki, aki szabadnak született, s hosszú ideig négy ország betáblázott adózója volt. S most már közel a Természet Törvényei alapján képes élni. Ez szerintem már majdnem természetes. EDDIG TARTOTT.

Dátum: 2008, Augusztus 2.