III.

/1943-1944/ 14 éves volt Szöszke. A napok monotonok voltak ugyanaz a szitok, a verés, ráadásul a háború. Egyik este, már mindenki aludt, ő még a vasalót súrolta fényesre, amikor megszólalt a sziréna. Szíve vadul kalimpált, ahogyan szaladt felkelteni a háziakat, majd rohant az utcára és verte a kolompot, hogy az utcabeliek is felébredjenek, és jöjjenek gyorsan a bunkerba. Náluk volt ugyanis a nagy kertben egy bunker építve, oda szoktak a szomszédok is lemenni, ha szólt  a sziréna. Jöttek is sietve, de ekkora már olyan világos volt, mintha nappal lett volna. „Sztalingyertyák” – világosították fel Szöszkét. Pár nap múlva, amikor kicsit enyhült a helyzet, Juliska a fiával kiment a szőlőbe pár napra, ott csendes volt a környezet. Szöszkének kellett itthon megfőznie és kivinni utánuk az élelmet. Egyik alkalommal félútban érte a sziréna hangja. Az úton csak egy fa alá tudott beszaladni, s csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan hasra vágja magát, már záporoztak is a golyók a repülőről. Azt hitte nem éli túl. A fa körül csattogtak, csörögtek a puskagolyók, hatalmas dörrenéseket lehetett hallani. Akkor bombázták és lőtték a város repülőterét. Borzasztóan félt, a szíve majdnem kiugrott a helyéről. Amikor elcsendesedett, karjára vette az élelmiszeres kosarat, és indult tovább a szőlőbe. Egy pár nap után Juliska és a fia hazajöttek a szőlőből, mert már ott is géppuskáztak. Egy reggel amint Szöszke kinézett az utcára, lovas kocsival román embereket látott. Ekkor már a család a bunkerban élt egy ideje a szomszédokkal együtt. Pár óra múlva két szovjet katona ment le a bunkerba. Mindenki megrettent és feltartották a kezüket, de a katonák nagyon törve a magyar szót, értésükre adták, hogy nem kell félni. Másnap többen jöttek és ott állították fel a konyhájukat a nagyházban. Szöszkének ez alatt is megvolt a napi szokásos teendője. Éppen kiment megtölteni a 200 literes vizes-hordót, amikor az egyik szovjet katona utána ment. Úgy 18 éves lehetett. Segített neki felhúzni a sok vizet, beszélt is, csak éppen Szöszke nem értette. Pár szót tudott csak magyarul. Aztán, amíg ott állomásoztak, máskor is segített a lánynak. Jó barátság alakult ki közöttük, nagyon kedves és segítőkész volt. Szöszkének nagyon jól esett, hogy van valaki, aki szeretettel közeledett hozzá. Amikor eltávoztak a házból, annyit sikerült megérteni a szavaiból, hogy vissza fog jönni hozzá. Soha többé nem látta. Még nagyon sokáig gondolt rá. Már az is vigasz volt számára, hogy valakire gondolhatott.

Aztán helyreált a városban a rend, s a lány napjai ugyanúgy teltek, mint azelőtt. A nagybátyjával jártak aratáskor dolgozni. Ezt nagyon szerette csinálni, addig is nyugta volt. Egyik nap nagyon leégett a karja, hatalmas hólyagok keletkeztek a bőrén. Estefelé, amikor hazaértek, a szokásos módon nem volt szabad leülni, hanem munka után látni a ház körül. De annyira elfáradt a tűző nap és munka után szegény lány, hogy szinte észre sem vette, már ült, s nemcsak ült, el is bóbiskolt. Juliska, amikor észrevette, odament és jól a karjába ragadott. – Mit csinálsz te juh-szemű kurva? Mentél azonnal a dolgod után! – A hólyagok felszakadtak, és olyan őrületesen fájtak, hogy Szöszke majd eszét vesztette. Borzalmas éjszakája volt. Reggel újra indulni kellett a mezőre, addig, míg az aratás tartott. A szomszéd is elhívta néha markot szedni, s ő boldogan vállalta, hisz addig sem kellett otthon lennie, ráadásul a munkájáért kombinét, harisnyát kapott.

Télen is volt rengeteg munka a háznál, akkor kellett tömni a libákat Szöszkének tízet kellett tömnie, s ha meghíztak, menni kellett a piacra eladni. Ott voltak a kacsák is, azoknak csalánt kellett szedni. Elküldte a temetőbe Juliska, ott volt sok csalán. Nem is bánta Szöszke, mert akkor legalább meglátogathatta az édesanyja és Nagyapja sírját. Ott aztán jól kisírta magát, majd megtömte a zsákot csalánnal, és már éppen kiért volna a temető kapuján, amikor megjelent a temetőcsősz, elkapta a zsákot és megpofozta.  – A temetőből nem szabad elvinni semmit – kiabálta. Otthon meg azért kapott verést, mert a zsák odamaradt. - A kacsáknak enni kell adni, azonnal menj te birkaszemű a határba, ha nincs csalán, akkor hozz répalevelet – ordította Juliska. Így hát muszáj volt tovább indulni. Menet közben beszólt az egyik házba, a néma Zsuzsának, hogy menjenek együtt, nekik is van kacsájuk. Együtt mentek ki a répaföldre, de alig szedtek még valamicskét a zsákba, amikor jött egy lovas-kocsi, arról leugrott egy ember ostorral a kezében, ezernyi szitokkal a szájában és nekiugrott a két lánynak. Futásnak eredtek, de bizony a néma Zsuzsát utolérte az ember és jól elverte az ostorral. Csupa hurka volt szegény lánynak a háta. A zsák újra csak odalett, ezért meg Szöszke kapott otthon újabb verést.

Teltek a napok, hetek, hónapok, a helyzet semmit nem változott. Egy alkalommal egy kiadós verés után már nem bírta Szöszke és elszaladt egy ismerősnél. Ott sírta és panaszolta ki magát. Egy idő után Juliska utána küldte az urát, aki úgy megverte, hogy hazáig folyt az orrából a vér. Ráadásnak Juliska is kitett magáért a verésben.  – Te juh-szemű kurva! Ha betöltöd a 16 évet vigyen az Isten amerre az ég szőke, nem vagyok köteles tovább tartani téged – ordította.

/Na, igen! Mert tudta, hogy ha 16 éves koráig gondját viseli, akkor őt illeti a lány házrésze és szőlője. Az ingóságokat meg amúgy is megtartotta magának./

1946 december 3-án, mint mindig, hajnalban kelt Szöszke, végezte a dolgát, mint máskor. A reggeli is kész volt, Juliska éppen akkor kelt fel. A lány felvette a mosdó mellől a teli szennyvizes vedret és elindult a nagykert végébe kiönteni. Ott tárolták a trágyát, oda kellett kiönteni. A tetejébe! Szöszke úgy gondolta, nem taposna most fel a trágyadomb tetejébe, így a szélébe öntötte ki a vödör tartalmát. Szegény, csak arra nem gondolt, hogy Juliska figyeli az ablakon keresztül, s amint meglátta, hogy nem a trágyadomb tetejére került a víz, lekapta az ostort az ajtófélről, s borzalmasan elverte a lányt vele. Ekkor érezte úgy Szöszke, hogy most már tényleg nem bírja tovább. Kiszaladt az utcára, habár azt sem tudta hová is menjen. Végül a Keresztanyjánál kötött ki, aki egyedül nevelte két gyerekét, a férje meghalt. Másnak járt mosni, hogy el tudja tartani a gyerekeket. Három napig volt nála Szöszke, de a lelkiismerete tovább hajtotta, nem akart élősködni a Keresztanyján. De hová is menjen? Járta az utcákat, egyiken le, a másikon fel, minden házban kérdezősködött, hogy valakinek nem kell-e cseléd, mert elszegődne. Sajnos, sehol nem fogadták be. Nem látták ki belőle, hogy el tudná végezni a munkát, hisz kicsi is volt, vékony is, s a testtartása sem volt teljesen egészséges. A lány lelkén hatalmas súllyal ült a fájdalom, a tanácstalanság, hogy most mihez is kezdjen. Most volt csak igazán egyedül. Akkor eszébe jutott, hogy Józsán élnek rokonai. Az édesanyja egyik testvére. És elindult. Gyalog. Decemberben, kabát nélkül. Esett az eső, összemosódott a könnyeivel egész úton. Amikor megérkezett halott-sápadtan, szóhoz sem tudott jutni a zokogástól.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés