Amikor egy hónap után hazavitte a kispródi gazda Szöszkét, a nagyapját a szalma tövébe találta. Ott üldögélt. Amikor meglátta imádott unokáját, sírva fakadt. - Jaj, drága kicsi unokám, de jó, hogy újra látlak! Nagyon hiányoztál! – s csak szorította karjaiban a kislányt és mindketten sírtak. Igaz, hogy nem csak ez az egy unokája volt, de ezt szerette a legjobban. Az elhunyt lányán kívül volt 4 fia is, de hát mit csináljon, ha ez az aprócska szöszke lány lett a kedvence.

Szöszke élete ugyanúgy folytatódott a nagybátyja házában, mint ahogyan abbamaradt egy hónappal azelőtt. Most már menni kellett a szőlőbe is kapálni. „Lábrakapálni”, így mondták annakidején. S bizony, ha szegény kislánynak nem éppen úgy sikerült, akkor csattant is az ütés. De még ha csak ütés lett volna. Juliska már nem a nevén szólította Szöszkét, hanem úgy kiabált vele, - „ Te juh-szemű kurva” nem megmondtam, hogy lábra kapáld? Ez még az ütésnél is jobban fájt. A szőlő négy kilométerre volt a háztól, de ez nem gátolta meg a „fúriát” abban, hogy gyalog küldje haza a kislányt. Természetesen gyümölcskosarakkal együtt. Egy teli kosár hátul, egy másik elől, összekötve a vállon. Akkor még nem is igazán érezte Szöszke, hogy mennyire meg lett terhelve a háta. Nehéz volt, de hazafelé olyan szép volt a természet, hogy ez enyhített a súlyon. Egyedül volt, ilyenkor nem kellett hallgatnia a Juliska szidalmait, itt nem tudta verni. A mező, az útszéli fák, vadvirágok, csodálatosak voltak, a délibáb táncolt az úttesten és ez csakis az övé volt. Ennyi öröme volt csak. Pedig de nagyon vágyott jó szóra, szeretetre, vagy néha egy kis dicséretre, hisz annyira igyekezett mindig, hogy hajnaltól éjfélig mindent elvégezzen, amit Juliska kiadott neki. Otthon a 400 négyszögöles kert is reá várt, hisz Juliska nem tudott dolgozni, a férje cipész volt, sőt segédeket is tartott, nagyon el volt foglalva, így a nagy kertet is neki és a Nagyapjának kellett felásnia, gondoznia. Minden egyes nap kétszáz liter vizet kellett felhúznia a kertben lévő kerekes kútból, s azt szétlocsolni a kertben. Reggel már pirkadatkor kelni kellett, s ha nem ugrott ki rögtön az ágyból, már csattant is az ütés. Egy idő után már nem kellett kelteni, magától felébredt időben, mert hajtani kellett a libákat ki legelni, amikor jóllaktak, bent a disznókat kellett etetni, aljazni, aztán be a konyhába vasporral súrolni a kályhát, tüzet gyújtani, takarítani, reggelit készíteni. Ilyenkor kelt fel a Juliska. Persze dicséret sosem volt, csak az ostor volt felakasztva az ajtó mellett, s ha valami nem tetszett neki, akkor már le is kapta és csattant. – Egy lánynak szégyen leülni – hangoztatta mindig. Szegény Szöszke egy alkalommal, amikor elküldték a hivatalba és sorba kellett állni, hát bizony állva elaludt.

12 éves volt, amikor a nagyapja nagyon beteg lett. Már szólni sem tudott, csak magához húzta és megcsókolta. Aztán elköltözött a lánya után. Szöszkében egy egész világ omlott össze. Úgy érezte, most már tényleg nincs senkije. Most volt csak igazán árva.

Ahogy telt az idő, Juliska egyre többet ütötte Szöszkét. Volt egy fia is, aki orvosnak tanult, már az sem állhatta meg szó nélkül.  – Minek kell mindig ütni azt a lányt – mondta az anyjának. Nem volt foganatja. Még akkor sem tudta fékezni magát, amikor éppen volt valaki látogatóba, a házban. Akkor csak elmenet a lány mellett, jól belecsípett a karjába. De nem ám akárhogyan, még meg is csavarta. Napokig kék, zöld volt a helye.

Este, amikor már minden el volt végezve, Szöszkének kellett megmosni a „fiatalúr” lábát, na és természetesen a Juliskáét is. Aztán ment a cipészműhelybe a Nagybátyjához fa-szeget készíteni, mert sok volt a munka. Mindig éjfél volt mikor ágyba került. Amikor szükség volt takarmányra, akkor ment a darálóba. 30-40 kg-os zsákot tettek a vállára és úgy indították. Aki látta, szidta a kezét annak, aki rátette a hátára. Kicsi is volt, fejletlen is, s bizony egyre észrevehetőbben kezdett a gerince ferdülni, hisz csak azon a vállán cipekedett, amelyik részen épp volt a csípője. A hét literes tejes-bádogot is azon a csípőjén hordta haza heti két alkalommal gyalog a tanyáról.

A szomszédok már nem bírták nézni mit csinálnak a gyerekkel, egyre többször kérték Szöszkét, hogy hagyja ott őket. De hová is mehetett volna. Aztán feljelentették a hatóságnál Juliskáékat.  Szöszkét is meghallgatták, de az lett a vége, az ülnök szerint, nincs mit adni egy gyermek szavára. Szöszkének tovább kellett élni a „pokolban”. Mennyire szenvedett! De sokkal könnyebben tűrte volna, ha néha kap egy-két jó szót. Egyetlen egyszer kapott. A család egy egész napra elutazott, és Szöszke örömet akart szerezni, de inkább dicséretet kicsikarni már egyetlen egyszer. Amint kifordultak hajnalban az utcából Juliskáék, már tudta is mit fog csinálni. Kimeszelte a konyhát. Szépen ki is takarított, mindamellett, hogy a jószágokat is ellátta. Juliskáék másnap reggel jöttek haza. Nagyot nézett a család, és megdicsérték. Szöszkével madarat lehetett volna fogatni. Aznap nem volt verés.

Nagyon hiányzott Szöszkének az édesanyja, nagyon sokat gondolt rá. Az egyik este megkérte Juliskát, hogy engedje másnap ki a temetőbe. Az megígérte, hogy vasárnap délután, ha már minden munka el van végezve, kimehet. Boldog volt a lány, vasárnap igyekezett időben elvégezni a munkát, aztán magát is rendbe tette, és ment kérezkedni Juliskához. Az asszony éppen az utcán ült az árokparton a szomszédasszonyokkal, /abban az időben ez volt a szokás/ ott beszélgettek. Amikor a lány megkérdezte, hogy most már mehet-e, Juliska felállt és elkezdte ütni a lányt és kiabálta: -Már pezseg a véred? Csavarogni akarsz? – Szöszke a vécében kereset menedéket, ott ordította ki magából a fájdalmat, a megaláztatást.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés