1950-et írtak abban az esztendőben. Hideg, téli februári nap volt. A
fiatalasszony egy éve került anyósa házába, már ha egyáltalán háznak
lehetett nevezni azt a csutkatetős két kis helyiségből álló kunyhót.
Mivel más lehetőségük nem volt esküvő után, belenyugodott hogy itt
fognak élni valameddig.
Édesanyja meghalt, amikor ő még csak 9 éves volt, apja sohasem élt
velük. Külön regényt lehetne írni cselédsorsáról, szenvedéseiről, megpróbáltatásairól,
kisemmizéséről az anyai jussból, de maradjunk a szóban forgó 1950-es
években.

Abban a csutkatetős kunyhóban élték a fiatalok az életüket. Sírt is eleget a
fiatalasszony, nem gondolta, hogy ilyen helyen kell majd élnie. Mert
igaz, hogy előtte cseléd volt, de ott legalább tiszta és rendezett
körülmények között élt. Keserédes öröme, hogy új életet hordott szíve
alatt már hét hónapja. Ugyanakkor nyomasztó érzés volt abban a
tudatban örülni az új kis jövevénynek, hogy ide, ebbe a nyomorúságba
kell hoznia megszületése után.

Aznap orvoshoz készülődött, mert mellében csomót észlelt, s orvosa
beutalta a klinikára.
Eléggé fárasztó volt az út, többször is meg kellett állnia, mert nagyon
hasogatott a dereka. A klinikán megvizsgálták, kikérdezték otthoni
körülményei felől, s ő bizony elpanaszolta milyen nyomorúságos az
otthoni helyzete. Az orvos úgy döntött, további vizsgálatok
szükségesek, ezért bent kell maradnia. A nővér bekísérte egy
kórterembe.
Hófehér falak, patyolat tiszta ágyneműk, szinte élvezettel feküdt bele.
Ilyen dolga sem volt már rég. Ismerkedett szobatársaival, egyszer csak
érzi, hogy valami meleg folyadék ömlik, árad szét lábai között.
- Jaj Istenem!- kiáltott fel – bepisiltem - mondta a szobatársának.
- Dehogy pisiltél be, elfolyt a magzatvized, megyek, szólok a nővérnek.
Jött is rögtön Eszter nővér és vitte őt a szülőszobába. Megérkezett a
szülész orvos is. Idős, kedves ember volt. Megvizsgálta a kismamát, és
azt mondta.
- Na, kedves kismama, akkor most készüljünk, mert szülni fogunk.
A fiatalasszony megijedt, hisz még csak hét hónapos terhes volt. De szólni
nem mert, csendben tűrte, hogy előkészítsék a szülésre. Minden simán
ment, egy jajszót sem lehetett hallani, pedig a nagy fájdalomtól ordítani tudott volna.,

de sanyarú sorsa megtanította hogyan kell tűrni. Amikor a baba feje kicsusszant
az anya belső öleléséből, a fiatalasszony szinte megkönnyebbült. Apró,
kopasz fejű lánykát látott, de már vitték is el. Az orvos felkiáltott.
- Fiatalasszony! Hát van még itt egy másik is!
Könyökét belenyomta a mama hasába, és szinte kinyomta belőle a
másik apró lánykát.
- Egészségesek. Kicsi súlyúak, de egészségesek - jelentette ki az orvos.

 - Gratulálok kismama a két lánykához.
Az anya arcán csorogtak az örömkönnyek, s el sem tudta hinni, hogy
iker lányai születtek.
- Mi legyen a nevük? - kérdezte az orvos.
Azt sem tudta mit feleljen, hisz nem volt felkészülve még a szülésre
sem, nemhogy két leány nevére. Aztán úgy gondolta, viselje egyik a
nővére nevét, a másik pedig az övét.
A lánykákat bebugyolálták, s vitték ki a szobából.
- Hová viszik őket? - kérdezte a fiatalasszony.
- Asszonyom! A piciket felviszik az emeletre inkubátorba, mivel
koraszülöttek, de nyugodjon meg, egészségesek.
Miután a fiatalasszonyt rendbe tették, visszavitték a kórterembe. Már mindenki aludt. Az
ő szemére nem jött álom, még mindig a történtek hatása alatt állt. Nem
csak az átélt fájdalom miatt, de az a tudat, hogy nem egy, de két
gyermekről kell gondoskodnia.
- Mi lesz velünk? Hová fogjuk vinni ezt a két apróságot? Hogyan fogom
ellátni őket abban a nyomorúságos környezetben, amiben élek?
Istenem segíts!
Álomba mosták könnyei és imái.

Másnap kissé jobban érezte magát. Gyermekeit nem látta, nem hozták
őket. Tudatlansága meggátolta, hogy kérdezősködjön. Azt hitte, ez így
van jól, majd hozzák őket szoptatni, ha lehet.
A szülészeten hamar elterjedt a hír, hogy iker csecsemők születtek.
Jöttek is gratulálni az anyukának. A nap folyamán még másik
kórtermekből is átjöttek megnézni őt, és csodálkoztak, hogy egy ilyen
pici asszonynak hogyan születhettek iker gyermekei. Pontosan ekkor
jött be Eszter nővér, és felcsattant:
- Az én nagy bánatomra!
Mindenki felkapta a fejét.
- Annyi a bajom velük!- mondta, és mérgesen osztotta szét a
lázmérőket.
A fiatalasszonynak nagyon rosszul esett ez a felháborodás, és
naivsága még bűntudatot is ébresztett benne, amiért ennyi dolgot
adott a nővérnek két leánykája.
Harmadik napon az az orvos jött vizitelni, aki a szülést levezette.
A fiatalasszony ágyához érve hátraszólt Eszter nővérnek.
- Mondták már neki?
- Nem. Még nem mondtuk - felelte a nővér.
Akkor az orvos az ágy felé fordult, és azt mondta:
- Meghaltak! Az egyik egy napot, a másik két napot élt.
Sarkonfordult és kiment a szobából. A fiatalasszony a döbbenettől meg sem
tudott szólalni, majd a párnába fúrta az arcát, s úgy érezte, rögtön
elájul.

Több évtized telt el azóta, a fiatalasszonyból idős asszony lett. Amikor
visszaemlékszik a történtekre, még most sem tudja megbocsátani
magának, hogyan lehetett annyira buta akkor, hogy nem kérdezett rá a
történtekre. Még azt sem tudta akkor felfogni, hogyan nem kapott ő a
klinikáról távozása során, semmilyen dokumentumot gyermekei
halálozásának körülményéről, vagy halotti bizonyítványt. Hisz élve
születtek, - az orvos szerint egészségesen - még ha egy-két napot is.
Látni is csak akkor látta őket, amikor megszülte. El sem temethette őket.
Mi is történt valójában?
Olyan is eszébe jutott már az utóbbi időben, hogy nem Eszter nővér
mulasztása okozta e gyermekei halálát, de még az is megfordult a
fejében, az sem lehetetlen hogy élnek valahol.
Ki tudja? Az orvos tudta milyen nyomorúságos környezetben élt akkor, s lehet, hogy
az ikercsecsemők érdekében hazudta halálukat? Esetleg örökbe adta őket?

A kérdés nyitott!

2007-04-16

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés